Egyed Emese
A. D.
Bízzál szívem, meghaltál, hogy születhess,
fekete földbe kenyérmagot vethess,
forrás vizében megmoshasd a korsód.
Isten korongján forognak a korsók.
Ha dúdolt Isten közben, reng a bölcső,
és ha könnyezett: úgy is reng a bölcső.
… Emlékeztet a vándor királyokra,
jóhír-tudókra, ajándékhozókra.
Csillag vezessen, tévelygő esztendő.
Magunkhoz térni lészen elegendő
idő, arany ködbe borult a távol!
(Bízzál, szívem, megváltás a jövendő.)
2008. november 29. Adventum Domini
Egy Csokonai-verspárra
In sua me puerum traxerunt otia Musae,
Otia iudicio semper amata meo.[1]
A nyugalomba ne vágyj, bensődből űz a varázslat,
amely fölfele visz, s életerőd elvész,
oly hihetetlen a látvány, harmatgyöngyök a pártán:
kedvemre kél fel a nap, árad a víz s elapad,
való volnék csak a csöndre, s nap mint nap védekezem,
már a tavasztól új utat várok, jó a menekvés,
mint ismeretlennek, jó lesz a táborozás,
gyermeket őriztem, s felnőtt rejtette a könnyet
is – játékból új kelepcébe szaladt,
vonzott a palánkon túl a hajnalodó kert:
csendjébe aki lépne, taszítja semmiségbe
a Múzsa…„Békítő”? (Álmaim? Fény, levegő.)
2008. november 30.
[1] Csokonai Vitéz Mihály: In sua me puerum traxerunt otia Musae (1800?). A sorkezdő szavak Tóth István fordításából valók: Egy magyar úrhoz s tudóshoz küldött levélnek töredéke. Tóth István Phoebus forrása. A váradi latin nyelvű humanista költészet antológiája. Literator könyvkiadó, Nagyvárad, 1996, 366.
