Quintus Horatius Flaccus



Leuconoéhoz


Ne firtasd! Tudni tilos nekem is, neked is

mily véget adtak az istenek, Leuconoé,

és Babilón jósainak blöffjeiből se okulj.

Mennyivel üdvözítőbb elszenvedni, mi nem várt!

Akár több telet rendelt el számunkra Juppiter,

akár ez most az utolsó, mely a Tirrén-tenger

szirtjei közt zavarog, légy bölcs, szűrd le a bort és

mesd el a kurta időtől a hosszú reményt.

Míg fecsegünk, lásd, fut a perc, az irígy:

szüreteld a napot, s ne igen bízz a jövőben.



Bandusia forrásához


Ó, Bandusia kristálynál tisztább forrása,

vized a borral ér fel, partod virággal teli,

holnap kecskebakot kapsz tőlem,

homlokán most rügyezik ki a szarv


amivel később nőstényért döfne sebet;

mindhiába: a nyüzsgő nyáj sarja vörös

vérrel színezi ki hullámaid

jéghideg hurkait.


És mikor eljön a kánikula, lángjai

meghőkölnek medred előtt, ahonnan

hűvöst lehelsz az igavonók égő

tagjaira és a bolygó csorda felé.


A híres források közé kerülsz ezalatt,

mert szólok a tölgyről e sorban,

amelyről a szomjasak rálelnek

a kőre, ahonnan alábuzogsz.



Epilóg Melpomenéhez


Áll végre az emlékmű, mely az ércnél

tartósabb, magasabb, mint a Kheopsz-piramis,

amelyet nem kezd ki az ónos eső,

nem horzsol sem az északi szél,


sem a számtalan év marathóni futása.

Nem tűnök el, lényegem elkerüli a halál:

hírem túlnő, mint a köröm meg a haj,

s átnyúl a századokon. Míg lesz főpap,


ki a hegyre vezesse a Veszta-szüzet,

engem idéznek majd, hol a vad Aufídus

zúg, s hol a tikkadt földön időznek a

szolga parasztok, s mondják: lám az utolsó


Elsőként tanította meg éol dalra latin füleink.

Érdemeimből szabd ki magadra, amennyi

megillet, Melpomené, s ha jut nekem is,

úgy delphi babér koszorúzza hajam.



Chloéoz


Amikor közelemből menekülsz, Chloé,

eltévedt őzsutaként keresed anyukád

melegét a vadonban, szellő űz, inalásra

késztet egy árnyék.


Rügy moccan az ágon, jő a tavasz,

vagy ág hasad egy vadrózsa tövén,

egy gyík napozik, zöld háta kivillan,

szíved térdremegés.


Tán azt gyanítod, nagymacska vagyok,

s széttéplek, ha nyomodra akadtam?

Hagyd el anyádat, őzből nő lettél,

s kész, hogy férfira lelj. [*]


Láng Orsolya fordításai


Fotó: Bartis Noémi



[*] A fordítások Adorjáni Mária nyersfordításai alapján készültek




Bertók Beatrix



KÖNYVÍZELÍTŐ


Drága könyv


Erről a könyvről[*] talán annyit kellene csak mondani: kihagyhatatlan. Mit is tehetnénk egyébként hozzá ahhoz, amit Károlyi Csaba mond a füllapon? Nem mintha tényleg mindent elmondana, hanem tényleg mindent elmond abban a néhány szóban.

Olvasom Polcz Alaine könyvét, és azt mondanám: Egy kivételes ember írásait olvasom... Polcz Alaine esszéiben, az általa lejegyzett elmélkedésekben, történetekben nincs semmi írói trükk, a lejegyző beszél, közvetlenül, magáról. Úgy, ahogy ő látja a világot.

Nagy dolog ez. És veszélyes is. Ebbe könnyen bele lehet bukni. Könnyen lehet belőle érzelgősség, személyeskedés, naiv szöveg, ilyesmi. De itt nem lesz. Hanem lesz lelket gyönyörködtető, barátságos hang, meg tiszta, egyszerű mondatfűzés. Pedig a mondatok mögött nagyon kemény személyes tapasztalatok vannak.

Mondanám, ha nem vennék ki a számból a szavakat. Csakhogy kiveszik. Méghozzá nem kis bosszúságomra. Vagy örömömre-megkönnyebbülésemre? Bizony attól függ. Mert mit is mondhatnék én még ezek után? Amikor pedig úgy fűt a vágy, hogy szóljak e drága könyvről, igen, e pénzbeli értékben nem mérhető drága könyvről, ha csak néhány sorban is, sőt ha csak lehet, néhány sorban, ahogy azt a fülszöveg teszi...

De nincs mese, be kell látnom, hogy megelőztek.

Ám meglehet, az olvasás gyönyörűségében a legkevésbé sem!

Drága barátaim, a tartalomból: Az olvasásról...; A szerelemről...; Szegénység - gazdagság; A gyász; Mi Atyánk.






[*] Éjjeli lámpa, Jelenkor, Pécs, 1996, 1999, 2000, 2008




Spiegelmann Laura



Rövid


Fázom, ez természetesen nem jelent semmit, még csak annyit sem, hogy ezek szerint érzékelek, azaz létezem, mert ha nem vagyok, hát igazán értelmetlenek a korábbiak, persze hova is gondoltam, mit is akartam én azzal, hogy legyek, miért érezhessem fontosnak, hogy voltam?

Fázom és didergek, nyilvánvalóan hideg lehet itt, vagy meglehetősen alulöltöztem, és ez az oka a remegésemnek, meg persze annak is, hogy minden sóhajtással, minden kilégzéssel egy hosszú, sűrű párafelhő távozik belőlem, akárha a lélek, úgy leszek egyre könnyebbé, egyre semmisebbé, legalábbis így érzem, de ha így van, akkor vajon mi következik most, merre lesz innen tovább?

Fázom, didergek és szorongok, fogalmam sincs, hol vagyok ebben a pillanatban, de még azt sem tudom, hogy kerültem ide, egész egyszerűen nem emlékszem arra, mi történt eddig, de valami bizonyosan, az időérzékem mintha nem vált volna csak úgy köddé, határozottan tudom, biztos vagyok abban, hogy nem kevés idő telt el azóta, hogy otthon megebédeltem, legalább tizenkét óra, de talán több is, viszont miért nem emlékszem a továbbiakra, miért nem tudom, mi történt, hol vagyok, az emlékezetem miért hagyott olyan gyorsan és gyáván cserben engem, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá?

Fázom, didergek, szorongok és rettegek, miközben különös hangokat hallok ott, ahol vagyok épp, cseppet sem ismerős ez az üres szoba, az ablak csak a világítóudvarra néz, fény alig, mindössze valami alattomos sláger dallama, ami a fejembe kúszik, egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy valóban szól ez valahonnan és nem csak a fejemben szólalt meg, de ha mégis kívülről jön, ki az, aki közben a cipőjét csikorogtatja ütemesen a linóleumon valahol, legalábbis nagyon hasonló ahhoz ez a közeli hang, vagy épp az is lehet, hogy ez hangzik csak a képzeletemben, és a valóságban a szomszéd szobából jön a zene, akkor viszont miért van bennem ez a félelem, miért nem merek moccanni sem, ahogy a szalagparkettán ülök, hátam a falnak támasztva, holott fázom, fázik a hátam, fázik a fenekem is, nagyon hideg van, miért nem állok föl, miért nem próbálok kimenni azon az ajtón, hol vagyok én, hol az akaratom?


Édes, elomló hazugságokba fekszem bele, azokban lubickolok, kedvtelve fürdőzöm bennük, hisz a dolgom megoldott, olykor ezekbe takarózom, mondom, a dolgom megoldott, problémám nincs, harapni lehet az életem, olyan sűrű, s mily jó nekem, milyen pompásan alakul minden, hol van már a régi, bamba fény, hol a búskomor ábrázatom; hol, hogy volt!





Fotó: Jackie Triste





Fruschka







And the morning light fell on my tea...

Variációk egy témára


Ebben a dél-angliai házban egy fiatal pár lakik, a nő szőke, légies és karcsú, a férfi is világos bőrű, vonásai kissé lágyak, talán túl nőiesek is, de mindenképp harmonikus benyomást keltenek együtt. Általában korán ébrednek, elhúzzák a hófehér függönyöket, és mielőtt még felkelnének, pár percig fürdenek a függöny résein beeső napsugarakban. Nem szeretnek sokáig lustálkodni, röpke nyújtózás után már a konyhában üldögélnek könnyű, világos színű fenyőből készült székeken, hozzáillő asztalnál. Teát vagy kávét isznak (a nő a cappuccinot jobban kedveli), ki-kilesnek az ablakon, gyönyörködnek a frissen nyírt pázsitban és a fiatal facsemetékben, amiket nemrég ültettek el, közben beszélgetnek és nevetnek. A TV-t sose kapcsolják be reggel, és este se mindig, tulajdonképp csak azért vették, mert nem akarják teljesen kivonni magukat a társadalmi konvenciók kötöttségei alól, a nő igyekszik minden szomszédjával kedvesen és előzékenyen bánni, a férfi pedig esténként gyakran hívja sörözni a környékbeli párok férfitagjait, míg a lányok valamelyik házban finom krémlikőröket iszogatnak, sütit esznek és kollegáik, ismerőseik szerelmi ügyeiről számolnak be egymásnak. Miután megreggeliztek, a férfi dolgozni megy - ügyvéd a kisváros legjobban menő irodájánál -, a nő pedig otthon marad, ő regényeket, novellákat és néhanapján verseket ír. Reggelenként néha visszabújik az ágyba egy kicsit, de csak azért, hogy érezze a még meleg paplan puhaságát a bőrén, aztán felkel, beágyaz, összepakol, közben végiggondolja, mi is lenne az aznapi ebédhez legjobban passzoló desszert, mert a desszertek elkészítésénél kevés jobb dolgot ismer.

Ez a ház Martinique fülledt, andalító levegőjű szigetén, burjánzó fák és dús bokrok között található. Tulajdonosa egy negyvenes évei elejét taposó, gyönyörű, egyedülálló nő, aki egyik szerelemből a másikba esvén végül nem tudott senki mellett sem megállapodni. A férfiak azonban még mindig megvesznek érte, hódolatuk jeléül szebbnél szebb ajándékokkal halmozzák el, így házában hemzsegnek a kivételes értéket képviselő szobrocskák, finom szőnyegek, különleges bútordarabok. Általában egyszerre 3-4 állandó hódolója van, köztük mindig akad egy-egy ismert személyiség; politikus, színész, vagy író, akik természetesen tudnak egymásról, az így kialakult versenyszellem ugyanis ösztönzőleg hat mind a bókjaikra, mind pedig a pénztárcájukra és heves érzelmeiket is a megfelelő lángon tartja. A nő azonban szenvedélyességét nem korlátozza csupán érzéki területekre, hasonló hévvel szomjazik a szellemi táplálékok után is, ezzel persze tudattalanul vagy tudatosan, szintén tovább növelve vonzerejét. Napközben nem fogad látogatókat, finom fürdőkkel és különleges csemegékkel kényezteti magát, szép időben pedig kertjében napozik, Maupassant-t, Zolát (a francia romantika lenyűgözi), Truman Capote-ot, Borgest és egyéb, gondosan megválasztott írók könyveit olvassa, esetleg zenét hallgat (általában jazzt). Reggelente erős feketét iszik, cukor és tejszín nélkül, a kávé zamatát csak pár csepp tojáslikőrrel dobva fel.

Velence főterén, a Loggetta mellett álló ódon, sárgafalú ház pincéjének ablaka látható a képen. Ez a ház egészen a tizenhatodik századig Velence egyik legelőkelőbb nemesi családjának tulajdona volt, a Morosiniek ősei építtették még XII. Gergely pápa idején. 1567-ben azonban egy különös gyilkosságsorozat kezdődött, sorra véve Velence legtehetősebb családjainak fejét, akiket egy újfajta méreg segítségével küldött a másvilágra titokzatos ellenségük. Hosszas nyomozás után fény derült a gyilkos kilétére, aki nem volt más, mint Morosini legidősebb fia, egy szerencsétlen testi és lelki tulajdonságokkal megvert, vakító fehér hajú, halvány bőrű fiatalember. Tettének indítékait nem sikerült tisztázni, az viszont kiderült, hogy a mérgeket ebben a pincében keverték, itt öntötték őket apró, színes fiolákba, miközben készítőjük a pince homályából az odafent elsiető finom női cipellőket és a kitaposott bakancsokat leste. A családot száműzték Velencéből, a fiút pedig börtönbe csukták, ahonnan két héten belül, tervezett kivégzése előtt néhány nappal megszökött. A házba dominikánus szerzetesek költöztek, akik a pincét sokáig misebor és ostya tárolására használták, néhányan közülük pedig ide jártak titokban elmélkedni arról, hogy jó döntés volt-e a puha gyolcsingeket durva szövetcsuhára cserélni, miközben az odafent elsiető finom női cipellőket és a kitaposott bakancsokat lesték.








Édes vasárnap


A mai reggeli mellé - ropogósra sütött tükörtojás pármai sonkával és sárgadinnyével, hozzá frissen préselt gyümölcslé málnából, szamócából és meggyből - bejárónőm odakészítette az Index című napilap még meleg példányát, így a száradni készülő nyomdafesték szaga különleges illatelegyet képzett a tojás és a gyümölcsök kipárolgásával. Érezve az éppen indulni készülő nap kivételes atmoszféráját, fehér selyemköntöst és vérvörös topánkát húztam, majd a fahéjas cappuccino meleg habjába süllyesztettem nyelvem hegyét.

Amint az édes-keserű íz végigszaladt a torkomon, aurám felizzott; halványkék, aranysárga sávokkal átszőtt burka vékony fénynyalábokat szórt szerteszét. Testem összes sejtjében egyszerre éreztem megindulni az életadó energiák körforgását, sejtmagjaim megremegtek, hártyájuk lassú, finom impulzusokat küldött az endoplazmatikus retikulumok üregein át a citoplazma mélyében méltóságteljesen lebegő riboszómák felé, melyek szertartásos, hullámzó mozgások kíséretében nekiláttak a fehérjeszintézis ősi rítusának. A pillanat nagyszerűségétől megrészegülten lehunytam a szememet, hátradőltem és hagytam, hogy a bennem munkálkodó precíz mechanizmusok tegyék a dolgukat. Az ógörög labirintusok szépségét és bonyolultságát megszégyenítő mitokondriumok belsejében óraműpontosságal születtek az újabb és újabb adenozintrifoszfát-molekulák, melyek aztán fontosságuk teljes tudatában ringatóztak tova céljaik felé. Eközben DNS-em egyik kópiájában két, látszólag inkompatibilis bázispár lángoló szerelembe esett, ami spontán mutációk egész sorát eredményezte. Ennek következtében még a délelőtt folyamán különleges érzékenységre tettem szert a színek, illatok és hangok lehető legszélesebb tartományaiban. Tisztán kiszűrtem a háttérzajok közül a konyhaablakban árválkodó törperózsa halk nyögdécselését, melyet apró testének folyamatos növekedése csalt elő szirmai közül. A szőnyeg és a függöny pattogó, rekedt hangon vitázott arról, hogy melyikük tölt be fontosabb pozíciót a társadalom gépezetében, valamint hogy a hónak van-e bármilyen, esztétikai értékén túlmutató szerepe. A szemközti, teljesen jellegtelen, szürke házon pedig olyan furcsa mintákat véltem felfedezni, melyek mintha egy százéves borostyántelep és egy római kori vízvezeték-hálózat keresztezéséből születtek volna.

Mivel pontosan tisztában voltam a pillanat jelentőségével és egyben múlandóságával, odasétáltam a komódhoz és kihúztam a legalsó fiókot, melyben apai dédapám rózsafa pipáját tartottam, finom gyolcsba burkolva, még érintetlenül. Halálos ágyán ajándékozta akkor még meg sem született dédunokájának, vagyis nekem. Elővettem a pipát, helyet foglaltam a legzordabb északi fenyők fájából készített hintaszékemben, felhajtottam hófehér köntösömet és combomra helyeztem a dohányosszelencét, mely tömve volt mandragóragyökérből és mogyoróbélből préselt bódító dohányfűvel. Megtöltöttem pipámat annak rendje s módja szerint, a forró füst szúrós szaga orromba kúszott, édes íze torkomat csiklandozta, és a következő pillanatban már meg is adtam magam annak a rózsaszín álomfelhőnek, mely a ruhásszekrény mélyéből úszott elő, vattacukor-puhaságú foszlányaival körém tekeredett és nem is engedett láttatni mást, csak apai dédapám borzas üstökét és a kavargó pipafüstben viháncoló aprócska szellemalakokat.




Szomorú történetecske


A legátlagosabb budai társasházban, amit csak el lehet képzelni, valamelyik keddről valamelyik szerdára virradóra egy aprócska fekete folt jelent meg a pinceajtó melletti göcsörtös, repedésekkel teleszőtt falfelületen. Kezdetben egészen pici volt, szinte tűszúrásnyi, senki se vette észre. Nem csak azért, mert olyan kicsi volt, hanem azért is, mert a pince felé már jó pár éve senki se járt. Pedig igencsak meglepődtek volna, ha látják, ugyanis a folt amint megszületett, máris mocorogni, helyezkedni, nőni-növekedni kezdett! Minden órában nagyobb lett egy hangyalábnyival, és minden második órában sóhajtozott is hozzá. Egyre kényelmetlenebb lett az a kőkabátka, amiben világra jött; innen is, onnan is nyomta-szorította, így hát addig-addig rúgkapált és nyújtózkodott, míg le nem dobta magáról. Most már háromszoros sebességgel növekedett, még a vakolatot is letúrta; a kis faldarabkák apró sikkantásokat hallatva hullottak a mélybe. Hamarosan szabad szemmel is láthatóvá vált, bárki észrevehette volna, aki akarja. De nem akarta senki. Nyílt-csukódott a bejárati ajtó, jöttek-mentek az emberek, boltba siettek és munkából érkeztek haza, a folt azonban zavartalanul pöffeszkedett, háborítatlanul hízott, egyre és egyre kövérebb lett anélkül, hogy bárki is ügyet vetett volna rá. Aztán hirtelen, egyik pillanatról a másikra valami egészen elképesztő történt. A foltból egy hosszú és vékony istentudjamicsoda nőtt ki, majd még egy, még egy, még egy és még egy… és még egy, és még kettő, és még öt, és még tíz! Úristen! De rögtön ezután két kerek miafene is megjelent a folt tetején, majd még kettő-kettő jobb- és baloldalt, valamint egy hátul, a falba simulva. A folt határozott alakot kezdett ölteni, ami egyre jobban hasonlított egy… egy… egy macskára!!! A ház fala gyengéden ölelte körbe, aztán lassan, finoman, néhány enyhe, alig érezhető remegés kíséretében kinyomta magából, és a macska, immár szőrösen-borzasan, olyan valódi macskaszerűen a földre huppant; tenyérnyi sebhelyet hagyva maga mögött a kőfalon. Talán kissé túl valóságosra is sikeredett; gyámoltalan tekintetű, kövér és öregecske volt, bundájában fehér és szürke, kopottas sávok váltakoztak, bajsza szánalmasan meredezett szerteszét. Felballagott a harmadik emeletre, leült a lépcsőre, és panaszosan nyávogni kezdett. Közben néha hozzábújt a falhoz; ilyenkor alig hallhatóan dorombolt is. A lakók összerezzentek, amint megpillantották ormótlan alakját kibontakozni a sötét lépcsőfordulóban; csak ült és nézte őket, meg se moccant, amikor elhaladtak mellette. Hol a kapualjban, hol a lépcsőházban bukkant fel, de mindig a ház közelében maradva. Lassan mindenki hozzászokott a jelenlétéhez; óvatosan kikerülték, nem törődtek vele. Mindenki azt hitte, valaki másé, aki a házban lakik. Aztán egy napon a macskának nyoma veszett. A lépcsőforduló homálya egy darabig még megőrizte körvonalait, nyávogásának visszhangját pedig átölelték és magukba zárták a repedések. A lakóknak persze nem tűnt fel, bár egyesek éjszakánként mintha furcsa, fájdalmas hangokat és halk nyöszörgést véltek volna hallani, forrásuk azonban azonosíthatatlan volt. Vagyis inkább úgy tűnt, mintha a hangok mindenhonnan jönnének. De hát ez persze lehetetlen, és már el is hessegették a gondolatot. Egyik éjjel azonban a ház megremegett, először csak finoman, majd egyre erősebben; a csillárok majd kiszakadtak a helyükről, a székek és asztalok ide-oda csúszkáltak a szobákban, a lakók szinte egyszerre ébredtek fel; hatalmas zűrzavar és riadalom támadt. A ház iszonyatos rángással és dülöngéléssel kitépte magát a földből, és megindult lefelé a Retek utcán. El az éjjelnappali, el a nagykövetség mellett, át a Moszkva-téren; és csak ment, ment és ment, feltartóztathatatlanul, mintha keresne valamit. Útját kőtörmelék és hatalmas árkok övezték. Az embereknek sikerült nagy üggyel-bajjal lemászniuk róla, és most elveszett holmijukat siratják. A ház pedig azóta is nyughatatlanul szeli át-meg át a városokat, szántóföldeket, folyókat és tavakat; az asztronauták szerint még az űrből is látni.








Lebegés


A zajos, harsány körútról aprócska mellékutca vágódott a sötétbe, metszéspontjukon szinte tapinthatóvá vált a két világ közötti éles kontraszt. Egy lépés, és a nagyvárosi lüktetést felváltja a macskakövek halk duruzsolása, az éjjelre felbátorodó csatornabogarak neszezése; a kirakatok színes fényözöne tompa homályba fordul… A sötétség itt már szinte a falakba ivódott, csak néhol törik meg a kapualjak, ablakok sárgás fénykockái. A szőnyegbolt ugyan csak kétsaroknyira volt a körúttól, mégis elég messze ahhoz, hogy a leengedett redőnyök mögül kiszűrődő halvány derengés ne tudjon észrevétlenül beleolvadni az éjszakába. Egy kisegér osont végig a fal mentén; puha bundáját finoman borzolta a szél, orrán megcsillant a ritkásan elhelyezett utcai lámpák visszfénye. Bajszát belevágta a levegőbe; új illatok után kutatott, hol ide, hol oda szaladt a betonkockákon, matatott a kis levélkupacokban, amiket a szél hordott össze. A szőnyegüzlet mellett elhaladva egy pillanatra megtorpant. A keskeny fénynyalábok rabul ejtették; lágyan a teste köré fonódtak, bundájába túrva simították végig, aztán lesiklottak róla, és az egér már rohant is tovább… Csak a pillantását hagyta a redőny mögött, amely néhány röpke másodpercig még megilletődötten lebegett a fény és a sötét határán, aztán óvatosan megindult a bolt belseje felé. Le a lépcsőkön, be a homályos előtérbe, a szőnyegek közé; a padlón és a falakon elnyúló puha, színes, hosszú rojtjaikkal a repedésekbe kapaszkodó szőnyegek közé, amelyek most az éjszaka magányában végre szabadjára engedhették tarka, fahéj-és tömjénillatú álmaikat. A szűk kis üzlethelyiségben fehér templomtornyok, romos bástyák, datolyapálmákkal szegélyezett poros kikötők, sivatagi vihar, és a sziklákat nyaldosó habos tenger képei kavarogtak és vegyültek el egy színes piaci forgatag ricsajával, a monszun párás, fülledt levegőjével, és frissen száradt hófehér lepedők illatával… A pillantás felkúszott egy templomtornyon, és onnan kémlelte a látóhatár szélén gyülekező sűrű felhőket, melyek hosszú eső közeledtét jelezték; bebújt a kikötő mentén sorakozó hajók szúrágta deszkái közé; majd végigsiklott a kofákon, akik a melegtől és a méregtől kipirult arccal vitatkoztak gyümölcsös kosaraik felett… Az eső kövér cseppekben hullani kezdett, aprócska porfelhőket és halk sóhajokat szabadítva fel a szőnyegekből; hogy aztán elvonultával mindent magával vigyen, és helyet adjon egy újabb kávészagú reggelnek.




A kémények metafizikája


A Kis Kéményseprőlány kedvetlenül támasztotta hátát a város egyik legcsúnyább, legszürkébb házának koromtól feketéllő kéményéhez. A percek akadozva vánszorogtak, hol összetorlódtak, hol szétszéledtek, úgy haladva előre az időben, mint beteg varjak a szántás barázdái között. A kémény lassú, egyenletes légzése megnyugtatta, szinte elringatta a lányt, aki álom és ébrenlét határán lebegve figyelte hol az alatta tekergő utcát, hol a felette nyújtózó eget. Mindkettő a szürke különböző árnyalatait öltötte magára, elmosva a tárgyak körvonalait, hogy aztán ezeket a kontúrjuk nélkül maradt árnyakat zavartalanul bekebelezhessék. Az emberek visszahúzódtak kuckóikba, mint a csigák, a falevelek bizonytalanul hintáztak az ágakon, a tócsák tétován csillantak meg a lapos napfényben.

A Kis Kéményseprőlány lehunyta a szemét, tenyerét végighúzta a kémény érdes oldalán és arra gondolt, hogyan is lehet minden egyszerre ennyire éles és mégis ennyire képlékeny. A képlékeny és az éles dolgok azonban kioltják egymást, az eredmény pedig valami lebegéshez hasonlatos valószerűtlenség, egy olyan állapot, amiben minden forma letisztul, minden szín elhalványul, minden érzet összesűrűsödik egyetlen pici pontba. A Kis Kéményseprőlány megborzongott, nem szerette az ilyen napokat. Mert az ilyen napok ismétlődnek, és ő ezt már régóta tudta, a kémények közelsége ugyanis rendkívüli felismerésekhez juttathatja az embert. És nem csak az ilyen napok ismétlődnek, de ismétlődnek a zöld, vibráló napok; a vízillatú, üde napok és a sötétbarna, mázsás súlyú napok is. Az idő és a tér vissza-visszatér, megadott mintákból dolgozik, csak a fonal anyaga más és más mindig, és ez azt a csalóka kényszerképzetet szülheti a felületes szemlélődőben, hogy a rajzolat is megváltozik minden alkalommal.

A Kis Kéményseprőlány azonban nem tartozott a felületes szemlélődők közé. Onnan a magasból olyan dolgokat látott, amiket csak a macskák, a galambok, a kilazult téglák és a kéményseprők láthatnak. A kémények felületén megülő koromba minden éjszaka új és új ábrákat rajzolt a szél és az eső, ő pedig reggelente kis füzetkébe másolta az olykor egészen furcsa, máskor egészen hétköznapi mintákat, hogy otthon elővehesse és nézegethesse őket.

Mindennapi munkáját gondosan, körültekintően végezte; szerette hallgatni, ahogy a kürtőkben tisztán, akadálytalanul áramlik a levegő. Szükség is volt erre, hiszen a kémények többségét melankolikus természettel áldotta meg a sors, ezért gyakorta sóhajtoztak; a rekedt kéménynek pedig olyan szívszorító hangja van, hogy a szomorúság egy hétre bevackolja magát abba, aki hallja.

A Kis Kéményseprőlány esténként az utcákat járta, nézegette a kirakatokat és közben a tetőkre vágyott. Szénszín kezeslábasa beleolvadt a sötétbe, ezért nem nagyon figyelt fel rá senki. Különösen a bútorboltok kirakata előtt szeretett elidőzni; a bútorok valamiért a kéményekre emlékeztették. Szívesen belopódzott volna éjszaka egy ilyen kirakat mögé, hogy megnézze, mit csinálnak a sötétben a behemót tölgyfaasztalok, a kecses asztali lámpák, az előkelő faragott székek és a hatalmas, titokzatos szekrények. Mert abban biztos volt, hogy valami történik ilyenkor odabenn. A nagy szekrények rejtegetnek valamit, valami kedveset és szépet, vagy pedig valami szörnyűségeset. Hogy mikor melyiket, az pillanatnyi hangulatuktól függ, valamint a látogató iránt érzett szimpátiájuktól. A székek párnájára misztikus keleti történetek vannak hímezve, melyek csakis holdfénynél láthatóak; az asztalok fiókjaiban furcsa lényecskék hada zsizseg. És amint ez eszébe jutott, egy szemernyit örült is annak, hogy sose fog bejutni éjszaka a bútorboltok kirakatai mögé.

A színek szürkéből feketére váltottak; alant kigyúltak a lámpák, odafent pedig a csillagok. A Kis Kéményseprőlány még mindig a kéménynek támaszkodva üldögélt, ami hátának kellemes melegétől lassan álomba merült, a téglái közt tanyázó apró pókok pedig csendben fonni kezdték a másnapi történések fonalát.




Revans


A Reggel csúnyán, ordenáré módon tört be a lakásba, miközben még aludtam. Az üvegszilánkokat a szőnyeg alá söpörte, aztán befészkelte magát a sarokba, és onnan nézett. Nyúlós, csöpögős hidegsége a tarkómra kúszott, birizgálta a hajamat, lassan tovatűnő álmom utolsó foszlányaiba is belopta magát. Félálomban magamra húztam a takarót, arcomat a lepedőbe fúrtam. A Reggel most közelebb kúszott; apró, ezüstös cseppeket hullajtva maga után a padlóra, melyek azonnal a fa erezetébe ivódtak és megtelepedtek a kis fanyűvő bogarak vájta üregekben. Az éjszaka hangjai még ott keringtek a szobában, de már egyre erőtlenebbül, a Sötétség is lassan visszahúzta magát a függöny ráncai közé. Odakint a tompa zajok egyre élesebbé váltak, átvágták magukat a falon, beszivárogtak a repedéseken, szemtelenül a fülem köré sereglettek, és tépni, cibálni kezdték. Ekkor elégeltem meg a dolgot. Megvártam, míg mindegyikük elérhető közelségbe kerül, majd egy hirtelen mozdulattal rájuk borítottam a paplant. Másik kezem pedig máris a Reggel nyakán volt, tehetetlenül vergődött a markomban, és panaszosan nyögdécselt, de nem hatott meg. Bevágtam egy szemeteszsákba, jó erősen átkötöttem spárgával, aztán begyömöszöltem az íróasztal legkisebb fiókjába. Pár pillanatig még hallottam a vergődését, majd teljes csend lett. Ha másból nem is, ebből biztosan tanulni fog, és legalábbis nálam nem próbálkozik többet az ócska trükkjeivel. Persze a legfontosabb még hátra volt. Fogtam egy papírcetlit, és részletesen leírtam azokat az összetevőket, melyekből az ezt követő Reggeleimet kívánom. Úgymint madárcsicsergés, kávéillat, finom textúrájú napsütés, a leglágyabb fajtából, mely elő is melegíti nekem a levegőt, mielőtt a takarómból kibújok; kedvem függvényében változó mennyiségű és intenzitású simogatás, valamint erő és energia a rám váró feladatokhoz. Miután ezzel elkészültem, kihúztam a fiókot, melyben a Reggel lapult immár meghunyászkodva, és a szemeteszsákba tömtem a cetlit is. Lesz ideje tanulmányozni, az biztos. Ezután visszamentem az ágyikómhoz, szertartásosan kisimítottam a lepedőt, kiráztam a paplant (az ijedt kis zajmaradványok a földre bucskáztak, és egymás hegyén-hátán taposva kifurakodtak a kulcslyukon), majd visszabújtam aludni még néhány órácskára.








Randi


Este randira megyek. És nem bocsátok meg egyetlenegy esőcseppnek, egyetlenegy szélfuvallatnak sem, ha megpróbálják tönkretenni tökéletes csomagolásomat. Lépteim előtt száradjanak fel a tócsák, vágják vigyázzba magukat a fák, húzzák vissza nyálkás csápjaikat a felhők. A betonpadka simuljon megadón a cipőm talpához, harisnyámat puha légburok védje az óvatlan tárgyaktól, arcomat a múltheti kánikulához fel nem használt, friss napsugarak nyaldossák. Különben csúnya verekedést rendezek.






Fotó: Gonzó






Kandylu Basac


KÁVÉZÓ



Foglalt?


Veled az illúziók játszanak csak! Az illúzió hasonlóságra épül... Pl. érdekel egy nő, egy konkrét nő, de nem ő bukkan fel, hanem egy hozzá szinte mindenben hasonlító, egy hasonló, szintén konkrét persze, akit első látásra – a látómeződ pereméről, a szemed sarkából megpillantva – összetévesztesz a téged érdeklő nővel... Megugrik a szíved, de azonnal vissza is huppan a leverő felismeréstől (amihez hozzájön: hogy mennyire nincs egyedi arc!). Vagy: várod, hogy felhívjon vagy jöjjön tőle sms, fel is hív, csak nem ő, jön is, csak nem tőle, hanem egy másik hív, egy másiktól jön... Mintha csak az ördög játszana veled! A súlyosabbik (vagy érdekesebbik?) eset viszont az, ha pontosan az a nő bukkan fel, aki érdekel, és neked mégis az az érzésed, hogy ez valaki más, ez a valaki más... Most akkor melyik jobb? Viszonyba lépni a hasonlóval (miért is ne?), vagy pedig várni a tulajdonképpenire (ki tudja meddig)?


Hogy a francba bírsz te ennyit agyalni, plusz kávét inni ebben az órában, kérdeztem (éjjeli 1-kor!) másik (józanabbik?) felemet, aki felvilágosított valóság és illúzió különbségéről, illetve összefüggéséről. Éjjel dolgoznom kell, seggbe rúgnak, ha túllépem a határidőt! És az agyalás? Ez nem agyalás, de ha mindenképp annak akarod venni, vedd annak, semmi kifogásom ellene! Csak utóbb meg ne bánd! Akarom mondani: szívd! Egyébként érdemes lenne elgondolkozni azon, megérne akár egy tanulmányt is, hogy ki mit, mikor (mely órában, napszakban) és miért iszik, mik az ivási szokásai, illetve szokatlanságai... Igen, persze, de hogy jutott eszedbe hasonlatként pont a nő, és pont egy ilyen konkrét helyzetbe ágyazva? Elég csak rád nézni, ne viccelj, úgy ülsz itt nap mint nap, mint aki nagyon vár valamire-valakire!


·


Hm, illúzió és valóság játéka, hogy már azt sem tudod, azt se tudd, melyik másik: most, remélem, pontosan az a lány jött be a kávézóba, aki nekem bejött. Akinek viszont, úgy tűnik, én nem(igen) jöttem be...

Egy másik asztalnál üldögél, egy társasággal. Én senkivel nem üldögélek, én egyedül üldögélek...

Küldök neki egy mosolyt (sms). Küld egy nevetést (sms). Küldök pár szót (sms). Nem küld semmit. Oda se néz, a mobilját se nézegeti, ami pedig ott van előtte az asztalon, látom, ahogy rezeg, de rutinosan kinyomja... Vagy gyorsan felveszi, mintha valaki hívná, talán van valakije, foglalt?!... Biztosan nem én hívtam.

Nem csinálom jól, nem így kell csinálni, másképp kell? Legalábbis vele. Fel kell állni, oda kell menni, meghívni valamire! Mégsem mehet fordítva, egy nő nem jöhet csak úgy oda, főleg nem a többiek szeme láttára, hiszen valószínűleg azt se tudják, vagy ő nem akarja, hogy tudják, ki vagyok... Mit tudni. Én meg: gyáva vagyok? udvarias? sőt, úriemberi? De ha, amikor érkezett, a köszönés küszöbét is csak alig lépte/léptük át...

A mosoly és a nevetés szintjén maradni, a szavak megtörik a varázst? Milyen varázst?...


Marhaság: zavar, hogy pont úgy ül, hogy engem lát. Hogy engem lásson? Nézzen? De nem, átült, egy srác mellé, aki most érkezett. Nem túl jóképű az alak. Számit ez? Én milyen vagyok vajon? Az az érzésem, hogy mindenki engem néz, még azok is, akik háttal ülnek. Feszengek, mint egy kamasz...


Elfogyott a kávém, de nem jön, hogy menjek, kicsit szar érzés, hogy nekem kell elköszönnöm, épp az asztaluk mellett kéne kimennem, a szűk asztalsorok közt... Azon morfondírozok, ne vegyek-e mégis egy sört, szokásomtól eltérően, ugyanis in broad daylight sose sörözöm...


Visszaült. Nézi, ahogy írok, egyenesen idelát, mint moziban a legjobb helyről a vásznat. Kiköpött, mint egy jegyző az elszámolási füzetével, úgy festhetek vagy mi... Laptop helyett jegyzetfüzet, ez is mennyire megalázó, ki ír ma már jegyzetfüzetbe, egyáltalán ki jegyez le ma bármit is? De (vajon nem erre kíváncsi?) mit is jegyzetelek én éppen? Hát éppen ezt jegyzetelem, azt, hogy „most pontosan az a lány jött be...”


Nem kéne én mégiscsak átüljek egy másik asztalhoz, amelyik valamennyire takarásban van? Mért bámul, ha nem érdeklem? Vagy azt bámulja, hogy van-e bennem, rajtam valami érdekes, ami érdeklődésre tarthat számot?...


Elmegy a vécére, épp előttem halad el, majd vissza, nem nézek fel (én hülye!), nem jön oda (ő hülye!), nem ül le vagy kérdi meg, nem hívom, hogy üljön le, nem kérdem meg, hogy vagy... Pedig mióta ismerjük egymást! Na igen, mióta is?...


Egy váratlan pillanatban aztán (mire vártam?), anélkül hogy odajött volna, vagy reagált volna az utolsó sms-re, anélkül hogy odamentem volna, vagy írtam volna neki újabb sms-t, elment. Szedelőzködtek és elhúztak egy szempillantás alatt, mintha ott se lettek volna még az előbb... Tényleg, ott volt? Ő volt?


·


Eltelt a bűvös 24 óra, no rieksön, tojik rám, evidens. Ismét a kávézó, kv, cigi, az untig ismert zeneszámok, jegyzetelés (most már lap!), várakozás... De egyszer csak bejön valaki. Akivel természetesen azonnal összetéveszted, annyira sokkolóan hasonlít, és egyenesen, mintha csak felismerne, mintha csak randit beszéltetek volna meg, odamegy az asztalodhoz, és mosolyogva megkérdi, foglalt-e, akarja kérdezni, szabad-e...




Fotó: Bartis Noémi