Bogdan T



Buddha Bar

1.
A sötétbe? Igen. Csend van. A magyarok általában a szeparéba jönnek. Sakkoznak. Nem szeretik a zenét, és a lányok mennek sörért. Mindig megállnak. Nagy melleik vannak, és megsimogatják a hajam. Kedvelik a fürtöket. Várnak, majd irigyen meghúzzák a sört. Ordítoznak. Az ablak nem nyílik. Hiába húzod el a függönyt. A füstölőben lévő hintaágyon berúgsz és el vagy veszve.

2.
Sosem kaptam verést a vonaton. Kár, hogy Moldvában élsz. Semmi esélyed. Összerogysz, és megrugdosnak. Nem lopnak el tőled semmit. Rád hugyoznak. Csak röhögni akarnak.
Nem rejtőzhetsz el. Ha nem akarsz sakkozni, becsmérelnek. Nem érted, de azt mondja, vágódsz a csajánál. A menedékházra gondolok. Tavaly nyáron nekiláttam kertészkedni. Mindenfélét ültettem: hagymát, paradicsomot, uborkát, sőt kínai fokhagymát is. A tökök a szomszéd kert virágai közt indáztak. Közel a római erőd. Napnyugtakor az ég vörös, és süvít a szél. Egy helyiség mindössze. A padláson hatalmas darázsfészkek vannak, de nem kell félned. Az ágy mellett egy nagy bőrfotel áll. Légy nyugodt. A barátnőm szereti kint, látszik a Hasadék, és lágy a fű. A szomszédnak fajkutyái vannak. Részt szokott venni a kutyaolimpián, és kizárólag nyúlhússal eteti őket. Nem lophatsz el semmit, de sokkal jobb, mint itt. Beülhetünk egy taxiba. Reggelig maradunk.

3.
Lusta vagyok. Legjobban a bárokat szeretem. Otthon alszom. Elnyújtózom, ahol tudok. Eleinte nevetek, és már nem látok jól. A macskaszőr csak. Keveset cigizek, és fáj a fejem. Tüsszentek. Amikor kinyitom az ablakot, a papagáj röpködni kezd, és nekicsapódik a falaknak. Felszedem a földről, beteszem a kalitkába. Aztán kezdődik, még ha megengedem is a csapot.

4.
Láb nélkül maradsz. A nők nem várnak rád soha. Lassan, lassan. Fény és bozót. A kutya ugat, de nem látszik jól a portól. Beugrunk a taxiba. Az üvegeket visszahozzuk holnap. Szép időnk lesz. Jól jönne most egy rostély. Nincs épp olyan messze. Igen. Összeverekedtünk egy trikó miatt. Gyengébb volt nálam, de jól gitározik. Holnap ő is kijön. Hollandiában volt. Ügyelj az üvegekre. Inkább dobd ki őket az ablakon. Ki nem állhatom a pitypangot. Hamarosan egészen elbolyhosodik.

5.
Az öregasszonyok. Odajönnek az asztalodhoz, és sírnak. Megfogják a vállad. Azt akarják, hogy a szemükbe nézz. Hogy meghallgasd a történetüket. Meghívhatod őket egy italra. Fiatal vagy, és kajaszag terjeng. Ha nem is tesznek olyan zenét, amilyet te akarsz, a magyarok nem járnak ide. Égek. Megtörténhet, hogy belázasodom. Mást kellene innom. Zzzzzz... Amikor kicsi voltam, tudtam olaszul. Néztem a rajzfilmeket. Beszélhetnék a tulajjal. Milánóból való. Mogyorót és sós süteményt hoz. A kanapé mögé hajítja a ruhákat. Magasabb és cingárabb vagy. Örülök, hogy már nem dolgozol. Mehetsz a konditerembe. Izmok és nyaktörő szaltók. Szétvered őket. Hiába képezzük ki a katonákat Afganisztánra. Verik a a farkukat ott. Egymást puffantják le dölyfből. Inkább a parkokba küldjük őket. Pfff. Aki megérdemli, hogy meghaljon, az már nem kell mondjon semmit. Máris éhes vagyok. A mogyoró elfogyott, a sütemény meg avas.

6.
Nem tudlak megérteni benneteket. Olyan nehéz túljutni a stádiumon, rosszul öltözött vagy, és 5 pasi száll rád. Piros a szemed, vagy zöld? Már nem ízlik neked a sör. Csendesen ülsz, és várod a halált. Amikor zuhanyozol, nyisd ki a szemed. A buborékok nem jönnek ki a fenekeden.
Nem kértél cigit. Kérlek szépen. Itt vagy. Kész. Egy asztalnál ülünk és iszunk. Nem verekszünk össze. Általában már nem vigyázok. Elmehetnénk a rockotékába. A legjobb az, ha odamész és besétálsz. Nem vesznek észre. De te nyugis vagy. Hmmm. Ez egy kicsit húzósabb. Nem hasonlítgatok, de nem érdekel a többség. Adott esetben a férfi tekintélyt parancsol. A közösség rombol. Nevében a valósat áldozzák fel. A nőknek be van kötve a szemük, noha hosszú kezeik vannak. Csupán együtt sikerül valamit elérniük. Az elméjük csuszamlós, ha nem érvényesülhet, az érzékenységre tesz fel mindent. Drágám, sötétben élsz. Nem tudlak látni, ha nem sírsz. Befogom a füleimet.
Nem értem, mért tiszteled őket. Én kínlódom. A buszon nekinyomják a feneküket a válladnak. Sóhajtoznak. Légy szíves, fogd meg a táskám, rosszul leszel a parfümtől. Legjobb esetben odaadják a telefonszámukat. Halló

7.
Ceaușescu idejében zsúfolva volt. Az emberek összetapadva ültek. Nem tudtak szétválni. Várakoztak.
Júliusban, amikor anyám hazatérőben volt a munkából – fülledtség. A huzalok a villanyoszlopon vibráltak. Felszállt a buszra. A férfiak egymás vállára hajolva aludtak. A szívük tájékán sötét nyálgiliszta éktelenkedett. Mások lökdösődtek, hogy  megfogdossák a fenekét. Senki nem gondolt arra, hogy hellyel kínálja, pedig már pocakja volt. Perzselődtem. Csendesen rugdalóztam a lábacskáimmal. Elfogta a hányinger, de visszanyelte. Amikor már öklendezett, egy építőtelepi munkás vállára köpött. A férfi lehordta és megütötte. Amikor ezt meghallottam, nem bírtam elhinni. Olaszországba költözött, de még ma is sír, amikor meglát a webkamerán. Emlékezik rám.

8.
Egy öregember megy egy megállót, kettőt. Lopja a napot. Nincs értelme felállnod. Az egyetemisták rendszerint a peremre húzódnak. Középen máris rossz szag. Hova menj? Ha nagy a tömeg, az ajtóban állnak, és nem hagynak leszállni. Elveszítheted a melód, elpuskázod a vizsgát. A következő megállónál esik az eső. Rohansz és összefröcskölöd magad. A szüntelen harc nap mint nap. Bírságok, seggberúgások, flegma, verebek, éhség. Közted és a másik közt felfordulás. Senki nem fog nyerni.

9.
Böffentek. Tudom, milyen csillagjegy. Minden szempontból. Nagyon jó. Örülök, hogy ismerem. Ez kell nekem. Nézem a lányt és sörözök. Kéthetente ide járok. Mindenesetre jobb volt a liciben. Hosszú hajam volt, és járt utánam... Éjszaka erre gondolok. Nyitva hagyom az ajtót, és nem takarózom be.

10.
A főnök olasz, de török budijuk van. A mosdó ott van, ahol nyitva hagytam az ajtót. A sarokban. A nőknek viszont a bárpulthoz kell menniük elkérni a kulcsot. Ez a szokás itt. A sörhöz olajbogyót adnak. Prrrr! Zászlócskák vannak a hajadban. Én is elmennék Ausztráliába. Messze van. Holnap megadom a pénzed. Nem késő. A nőknek könnyebb. Adósok maradhatnak.
Igen. Szeretnek dominálni. Fölül vannak és tapsikolnak. Repesnek az örömtől. Harapdálják a mellbimbódat, csavargatják, és a lyukadba akarják dugni az ujjukat. Mindig felizgatnak. Egy kövér nő hanyatt dől, és széttárja a lábait. Nem képes többre. Ha sikerrel jársz, meghúzza a füled. Élvezi. Hallani fogsz akkor mindent.


D. Cs. fordítása (D. L. & V. Á. korrekcióival)


Kép: márton szilárd l.


Kovács Bea



Román dolgok

Megkérdezted, hogy mik a román dolgok, miről beszél egy román, mert a versedben szeretnél átírni egy sort, és valami autentikus kellene. Én most épp Kolozsváron élek, ez már bizonyos standardok szerint románia, bocsánat, Románia, véletlenül írtam kisbetűvel, de most már így hagyom. Valami nagyon autentikus román dologra szerettem volna gondolni, amire te, aki most épp Budapesten élsz, azt mondod majd, hogy na, ez tök román, azzal a magyar hajlítással, amit mi itt nemigen használunk. Mondjuk nem értettem, hogy miért akarsz román témát a magyar versbe, pontosabban az erdélyi magyar versbe, merthogy bár Pesten írod, mégiscsak Kolozsváron játszódik, és beleírtad a savanyított káposztát meg a kocsonyát is. Diszkréten meg akartam kérdezni, hogy szerinted aki kocsonyát eszik, az tényleg román dolgokról beszél, de aztán beugrott, hogy a fészbukon nem lehet diszkrétnek lenni.
Egy félig alkoholista fiú mégsem az orchideák különös természetéről beszélget szerelme anyjával, karácsonykor. 

 
Ide valami jelentéktelen hétköznapi dolog kell, valami pontosan olyan, mint az a sötét blokklakás, ahol a vers történik. Egy apró részlet, ami köré épül majd egy másfél órás új román film. Csőtörés a párttitkár névnapján; import narancs a pioníroknak; zászlóavatás egy ortodox zarándokhelyen. Ilyenek.
Próbáltam felidézni az elmúlt hetet, valami olyat kerestem, amire keresztanyám azt mondaná, hogy ilyen is csak Romániában van, esetleg hogy ilyet még nem cseszett Európa. Amiről a titkárnők cigiszünetben, otthonról hozott kávé mellett beszélgetnek. Annak, hogy semmi használható nem jutott eszembe, több oka is lehetett:
teljesen átlagos napok voltak ezek;
már megszoktam a rendszer inkompetenciáját;
Kolozsváron nincsenek román dolgok;
nem vagyok érzékeny megfigyelő.
Ez utóbbi spontán kétségbeeséssel töltött el. Rombolná önképemet, és előtted is lebuknék, ha kiderülne, szellemként járom a várost, és semmiféle külső hatás nem tud felcsigázni. Lehangolt, hogy képtelen voltam épkézláb példákkal előállni, miközben te úgy írtál krajovai abortusztörténetet, hogy se Krajovában nem voltál, se abortuszod nem volt. Nem mintha bármelyik előnyös lenne az ember számára. Már majdnem egzisztenciális problémává nőtte ki magát bennem ez, az alapvető román dolgok felismerésére való képtelenség, de összeszedtem magam, behunytam szemeimet és hagytam, hogy átjárjon az az acel ceva.
Elképzeltem, hogy egy téli estén, nyitott ablak mellett, teli gyomorral min háborodhat fel egy román. Vagy egy magyar, mondjuk, egy erdélyi. Olyan, akit már ért némi román hatás. Most tehát román hatás alatt élő erdélyi magyar voltam, karácsony éjjelén, kocsonyaízzel a számban és az idegeimre ment, hogy:
a Cipariu téren évek óta épül az ortodox templom, és bár csak félig készült el, a hívők mégis keresztet vetnek előtte a buszon;
a trolikon és villamosokon az ellenőrök csak felszállás után veszik elő igazolványukat és a büntetés árát legtöbbször zsebre rakják;
a Nemzeti Színházzal szemben levő megállóban nyílt egy Opera nevezetű kantin, ahol rágós a sült csirke, és a kuncsaftok nagy része csak akkor megy operába, amikor itt veszi a tízlejes napi menüt;
kétévente felszedik valamiért az aszfaltot, de úgy javítják meg a föld mélyén titkon elromló csöveket, hogy pontosan 24 hónap múlva újból lehessen az állam pénzét igényelni;
időközönként újabb és újabb városrészeket borít el és be a gyenge ízlésre és minőségre valló piskótakő;
a Mátyás-téren olyan sörfesztivált rendeznek, hogy a szoboregyüttes már a húgyból kipárolgó alkoholtól is könnyen berúghat.
Ezeket a zavaró részleteket körülményesen megfogalmaztam, új dokumentumba mentettem, majd azt csatoltam a levélhez. Egyszerűbb lett volna a listát bemásolni a beszélgetésbe, de hivatalos formát akartam adni a dolognak, vonzónak találtam ugyanis, hogy irodalomtörténeti momentumnak lehetek részese ezáltal. Tanulmányok születnek majd e virtuális adatcseréről, netán elemi osztályok tankönyvei elemzik versed helyszíneit, életrajzi vonatkozásokhoz kötve. A fájlt Román dolgoknak neveztem el, és végtelenül büszke voltam, hogy most már én is benne leszek a versben, nem csak a volt szeretőd, akit minden sorban kétszer szívbe döfnél, emlékül.

*

Választ két hónap múlva kaptam, amikor egy üzenetben belinkelted a blogot, amin megjelent a vers, és rövid kommentárban megköszönted a segítségem, külön dicsérve nagyszerű realitásérzékemet. A vers kérdéses sorát természetesen átírtad. Nem tőlem merítettél. El is képzeltem hamar, hogy lapul a romandolgok.doc a szemetesedben, de a te változatod így románabb lett, mint a tejfölös-túrós puliszka, és nem bántam már annyira.



Szív Hanna Sára



ujjgy.

azt hiszem, mindenki vár valamit, eleinte legalábbis. valamit, vagy valakit, hogy legyen, vagy más legyen, vagy egyéb, bármi.

én is, azt hiszem, várok, mire is. talán, hogy elkezdődjek, az első fejezetre, ahonnan folytathatom, magamat, mindent, bármit.

régóta már ez van, és így, egyre kevésbé hiszek, dolgokban, tiszta kezdetekben, egészséges reggelekben, a legrosszabb, hogy azt hiszem, vagyis halványan sejtem, érzem: már többször elkezdődött, csak elfeledtem, honnan és hová, elfeledtem a szereplőket is – csak elvétve felrémlenek a sorok, és ilyenkor szorul a szív, hogy ami elmúlt, elveszett, hegymagas fájó közhelyek, a forgatókönyvben a betűk kopása állandó, naplót írni nem bírtam soha (bánom is, de nem megy most sem), az elfelejtett hovák és miértek, ami amúgy is az, ami folytonos, hogy elindulok és a lépcsőházban már nem tudom, hogy hova, hogy visszamegyek érte, aztán állok a konyhában zavartan, hogy elkezdem, de nincs hogyan befejezni – ha egyáltalán azt tudom még, hogy mit, mint amikor leírnám, de pár sor után már merev a kéz, írnék levelet is, de csak gyűlnek a piszkozatok, nincs eleje, se vége, se nekem, se magamnak – nincs feladó, se címzett.

nem tudom már, lehetne-e, hogy hol lenne az eleje, már túl régóta nincs, és félek, már megvolt, valószínű, mint mindig, hogy épp én mulasztottam el, kóvályogtam valahol, kimaradtam, most meg már lehet, hiába, minden, hogy próbálok kapaszkodni, görcsösen, erőltetem, hogy végigcsinálom, megyek, ha a gyökeret kivágod, a fát már hiába öntözöd, hogy elkezdek mást is, hogy de igen, be is fejezem, hogy kéne, hogy kell cél, ahhoz, hogy emeljem a lábam – de hazugság csak mind, az összes, és rémisztő az, hogy mindenki elhiszi, ahogy már én is sokszor, ám még ha sikerül is, magamat megerőszakolva nap mint nap, tenni és menni, ott mélyen, hátul a köldök felett és valahol a szív alatt, ott van a tudat, a csendes, aki vár, de már kételyek között, apró didergő király – kabátra vár csak, vagy már arra sem.
keretet kapni és irányt, azt akarna, de nincs használati utasítás, a hegymászáshoz sincsenek cheat kódok –
– telezsúfolom a napjaimat, teendőkbe öltözöm, talptól nyakig burkol a palást, csak a fejem jár máshol, kapom is, hogy nincs időm elég, egy ideig csak, aztán már azt sem, bástyát építesz elbújni, aztán fáj a magány, otthagyod, hogy aztán a párnádba sírj, így megy ez.
ha mégis jut idő, hát kicsit megőrülök, borul minden, és kapkodok, kapkodom a levegőt és keverem az időt, zavarog a tudat
jobb híján zsírt eszek és majonézt, aztán ki is hányom, jobb lesz így, járom a köröket a szobában, a tereket a városban, hidakat a dunán – és csak próbálok tenni, próbálok lenni.

már nem várok konkrét kezdeteket, mint régen, de csak ez változott talán, kislány vagyok még mindig, vártam sokat kezdeteket,  hogy elüt a villamos, hogy belém szeret az utcán, hogy el kell menni, hogy meghal, hogy meghalok, hogy rájövök, hogy történik, csak hátha mégis, valami még.
(most meg itt van megint, zavarog a tudat, itt van egy nap és még egy másik, hogy képtelenség bármit tenni, hogy tejfölt eszek zabpehellyel, szorul a gyomor)

– rég voltam szeretve, és rémálmaim vannak, de nem olyanok, mint szokott, olyan tiszta borzalom, hanem homályos foszlott szélű képek váltják lomhán egymást, sorakoznak végtelen, egészen addig, amíg szakad a folyam, és nem értem, miért riadok fel remegve, rég voltam szeretve, azt érzem, de hazugság ez is, csak taszítom el, ami jön, ideákat építek, képeket akasztok a falra füstből, hátrafelé botladozva futok, így legalább nem látom azt, hogy nem is tudom, hová, rég volt, amikor utoljára józanul szorítottam s szorították kicsi sápadt testem, a reggelektől pedig már megszokottan menekülök, nem merek már a tudatommal osztozni, dolgokon, nem tudom, hol kezdődök és hol lehet a vége, elveszetten lengek térben és időben, miközben mellettem a világ körbe-körbe jár, vasút ez, ahol a kalauz már rég meghalt.

több mint húsz év ujjgyakorlata már a naplómban, amit soha nem bírtam vezetni, és amiből egy fejezet sem lett, vagy isten adná, ha adta volna, ha állt volna össze bármi, ami kerek, a hármas egység hírből sem járt felém, nemhogy vers vagy akár egy megkezdett regény, egy árva fejezet, annyi se, semmi, amit tovább olvasnék az első bekezdésnél, vagy belepillantva megvásárolnám az aluljáróban a hírlapárusnál reggel, amikor a lámpafénytől hunyorgó szemmel cigit veszek és ösztönösen belepillantok a lapokba, mialatt sorban állva várom, hogy eljussak, ha nem is a napsütötte sávig, de legalább a kasszáig
– ujjgyakorlat vagyok, pár keszekusza mondat, hiába a grammatika, nem tudom, hová tegyek pontot és hol túl sok már a vessző, a tagolatlanságomat meg már nem egyszer bírálták művelt tanár urak s asszonyok,
se formám, se központom.

önsajnáltatás ez, az, a javából, ázok a saját mocskos levemben, haragszom anyámra, de még jobban a nővéremre, haragszom mindenkire, hogy senki nem ért semmit, de hisz falat építettél, mondom magamnak –
– építettem egy falat nehéz szürke füstből, zászlós bástyákkal, szilárdra és biztonságosra, hogy elrejtsem, amit kell, s végül bennragadtunk, az ablakon kinézve csak intek ahelyett, hogy kiabálnék, üvölteni vágyom, nem akarok terheket okozni, de akkor miért haragszom, nem tudom, visszafele nem tudom, hogy kell, hátrafele csak botladozom – önző vagyok, önző
sajnáltatás ez, amit utálok, mégis szinte ömlik, nem látok a ködömön túl, felmenni a lépcsőn, a létrán kiérni a homály fölé, azt kéne – mondom, mondom magamnak – csak végre eljutni a fránya napsütötte sávig, hiszen ez már kettőezertizenkettő, lemosni az arcomról a homályt – folyvást közhelyeket ismételgetek, aztán jobbat nem tudván nevetek magamon
már gondoltam rá, hívő leszek, hogy lenne kihez beszéljek, írjak levelet, régen azt gondoltam a nyugati aluljárójában a bibliáról beszélgetvén, hogy apakomplexus, de néha úgy érzem, kicsit már értem a miértet, apukámat szeretem nagyon, más kell ez hogy legyen, ezen már nem is röhögök, inkább elszívok egy cigit, az erkélyen, körülölel a novemberi köd, egy a biztos dolgok közül, amire az életemet tenném, ami marad mindig és kicsit érezteti, hogy van, ami még az, ami. mantrázok valamit magamban, sorokat, amik eszembe jutnak, miközben észrevétlenül a meztelen lábfejemre hamuzok, ami eszembe juttatja, hogy fel kéne húznom egy zoknit, de legalább papucsba bújni.

(
valamit mégis kéne tennem / valamit a gyötrelem ellen / egy istent kellene csinálnom / ki üljön fent és látva lásson // a vágy már nem elég / nekem betonból kell az ég)



Róka

Egy idő óta megint álmodom, azelőtt mindig, minden egyes éjjel, ha csak foszlott képek is, de a teljes sötét és az azt kísérő csönd ritka vendégem volt éjjelente. De más most, az egész, a régen megszokott kesze-kusza káosz, homályos képek, hangok, fel-felvillanó, a mélyből feltörő és újra semmissé váló emlékek, emlékképek és zavaros történetek, vagy csak a realitás groteszk letükröződése átadta a teret valami másnak – a szokott rémálmok sincsenek már, mondom, valami más van, valami más van, ismétlődik, mintha pótolni akarná eddigi hiányát, ismétlődik, (majdnem) minden éjjel, részletekben, alakul folyamatosan, összeáll (alakult folyamatosan, összeállt).
Majdnem minden éjjel ugyanott járok, majdnem ugyanaz a forgatókönyv. Az első alkalmak, látogatásaim ezen az értelmezhetetlen, azaz nem is igazán értelmezhetetlen, hanem nem értelmezendő vidéken, ami valós, de a valószerűsége mégis nulla, az első alkalmak, első útjaim az akkor még ismeretlen domboldalon töredékek voltak, eleinte csak töredékek, részletekben alakult, folyamatosan,  eleinte szétesett képek, érzések, de inkább érzetek, érzékelt képek, fehérség, tudatok az érzetek mellett, az érzetek helyett, a nedves tudata, a hideg tudata – de az érzet nélkül (mint amikor tudod, de nem hiszed, látod, de nem lehet felfogni mégsem – a vágást követő pillanat még a fájdalom előtt), suhanó alak, üres, éjszaka, de nem sötét, és mégis mintha.
Napról napra kitisztult, ahogy újra és újra visszatértem, visszatértünk, a  havas táj, a domboldal, nagy puha hó, fehér, fehér, tudom, hogy hideg,  de mégsem fázom, néhány visszatérés, és már tudom azt is, hogy én mi vagyok, ki: én vagyok, egy nagy pulóver van rajtam, ami nem az enyém, abban biztos vagyok, tudom, hidegnek tűnő tél, téli éjszaka, éjszaka, de nem sötét, én, és mégis olyan furcsa, időtlen. [Ismerősnek tűnt, már mikor összeállni kezdett, a hely, mert tájnak talán nem nevezhetem, színhely, azt gondoltam azért, mert mégis csak az én álmom, akármilyen hely is, belőlem van (sokat lehetne biztos boncolgatni, ha értenék az ilyenekhez, az álmokhoz, ha foglalkoztam volna vele, hogy mi honnan miért, gondoltam is rá, de nem mertem bolygatni, bolygatni az álmaimat, nem akartam jelentést keresni, talán féltem, hogy tényleg találok, Freudról megtanultam persze, amit kértek, de kicsi ember vagyok ezekhez a dolgokhoz, a felfoghatatlanságba megőrülök, ez is ilyen nekem, az álmok oldala, felfoghatatlan), de idővel rájöttem, hogy onnan az érzés, a tudom-hogy-nem-de-mégis mintha, ilyesminek képzeltem mindig Sinistra körzetét, nem feltétlenül a látvány, színhely – bár az is (igaz, hogy ugyanazt a domboldalt járom csak, éjszakáról éjszakára), az elszigeteltség, valós valótlanság, ahol igen, de mégsem (bár az álmok talán mindig ilyenek), a körzetet, ahol bármi megtörténhet, de mégsem, szinte látom már a hóban, ha visszagondolok bebe tescovina vérére is, de mégis más, teljesen, ez a sajátom, saját körzetem.]
Igaz, hogy ugyanazt a domboldalt járom csak, éjszakáról éjszakára, mégis tudom, hogy nincs senki más, csak Ő meg én, nem is félek, fel sem merül bennem a félelem gondolata, sem a tudata vagy érzete. Ő, a rókalény, minden éjjel ott van, néha már előttem, ott van már, mikor én megérkezek a helyünkre (nem is érkezem valójában, érkezni valahonnan valahova lehet, én egyszerre csak ott vagyok, nem is hirtelen, csak mintha tudatomra ébrednék, és természetes, hogy ott vagyok), van, hogy utánam, többnyire balról érkezik, néha szemből, vagy már, ha én érkezem őutána, ül a hóban és néz, engem, nem rám néz, néz. Hatalmas, dús fehér és vörös bundáján hópelyhek, testét, méretét tekintve még farkasnak is kivételesen nagy, túl megtermett lenne (miután sokadszorra tértem vissza hozzá, utánanéztem, úgyhogy már tudom, hogy nagyobb még annál is, mint a nagybritanniában valaha megölt legnagyobb). Ül velem szemben (néha, ritkán előfordul, hogy az oldalán fekszik, hever a hóban), én kuporgok, néha törökülésben, néha máshogy, egymással szemben, és néz engem, én meg visszanézek rá, vice versa.
Nézzük egymást, éjszakákon át, hajnal még sosem volt, ő jobban, mintha ő nézne engem és én tényleg csak vissza rá, a mély szürke szemeibe (valahogy egyszerre mindkettőbe, álomszerű, a valós farkasszemekben mindig zavart, hogy választani kell a kettőből), és várok. Tudom, hogy várok, de azt nem, hogy mire, nem türelmetlen, nem sietős, természetes. Úgy rémlik vissza, hogy olyan, mintha arra várnék, hogy megszólaljon. Azt hiszem, akkor és ott többet tudok, sokat tudok, de ébredés után már késő, nem tudok visszanyúlni olyan mélyre, megragadni, elkapni és felszínre húzni az ottani  érzések tömegének kicsiny részét sem, gondolataim fonalát megragadni, csak halvány víznyomatuk jut át az evilági ébredés szitáján keresztül a nappali valóságomba.
Ülünk éjszakákon át, néha végtelen hosszan, néha csak gyorsan futó álom emlékeként dereng vissza a reggeli fényben, valami fog történni, várom, hogy szóljon, vagy hogy egyszer felkeljen a nap (sosem volt még hajnal), vagy a hó essen (mindig van és mindig sértetlen, de hullás, az soha), de leginkább, hogy szólaljon, szólaljon meg a Rókám, sokszor olyan, mintha már éppen, mint amikor már nem indulsz el gyalog, mert mindjárt jön már a villamos, de mégis még mindig tart a csend, még mindig a megállóban állsz és átkozódsz, de nem és nem, marad nekünk még az éjszaka, a havas táj, a tekintet, ahogy tekintetbe kapaszkodik, a várakozás és a kicsit borzongató és furcsa, de leginkább szavakkal le nem írható érzés, ahogy néz és én visszanézek, hogy megkérdőjelezhetetlen, hogy mélyen, végletesen biztos vagyok benne: mindent tud.
( – és egyre gyakrabban kísért az érzés, pár napja nem hagy nyugodni, hogy talán nekem kéne megszólalnom.)


Kép: Bartis Noémi göndör rajzok c. sorozatából